Magánzárka

Ideggyógyászati szakrendelésen szenvedő alanyként való tevékeny részvétel elmulasztásának alapos gyanújával vádol(hat)nak meg hamarosan munkatársaim, de kit érdekel, ha engem nem. Vigyorgok tovább, csakazértis, nehogy rajtam múljon. Bővül az alapfelszerelésem, jelentem alássan. Minek örüljek, ha ennek nem?

Kezdetben, ugyebár, vala a ceruza meg a papír, legalábbis nekem, mint szerencsés fickónak. Mert volt, tudatosították bennem a hőskorban, akinek, jobb híján, kőbe kellett vésnie irományát. Telefon, fax - a luxus netovábbjának számított. Aztán egy verőfényes hétfő délután megérkezett a számítógép. Képernyővel, lemezmeghajtóval - hol volt akkoriban a cédé, nem céda, azzal már találkoztam - billentyűzettel, egérrel. A macskáról megfeledkeztek. Örömteli pillanatok, kiugrottam bőrömből, erkélyről, űrsiklóból. Savanyú pofát vághattam egy esőáztatta nyári hajnalon, mert kapásból megküldtek egy fényképezőgéppel. De nem hagyományossal, ugyan mit képzelek magamról: filmvásárlás, sötétkamra, előhívás, nagyítás - ezt most már tényleg szupercsenel, bocs, felejcsenel. Digitális az aranyoskám. Mostantól mint a hangya.

Nem csoda tehát, hogy hálám örökké tartó üldözési mániában szenved. Álmatlan éjszakáim egyikén végre döntöttem, elkezdem a törlesztést. Megígértem a főnökömnek, hogy holnap zseblámpával sétálok be a szerkesztőségbe. Szándékát fontolja meg előre, és amint belépek az ajtón, világítson át alaposan. Hisz’ ez oly régóta hiányzik nekem, és amúgy is. Csúcs ez az érzés.