Magánzárka

A csápoló ápolók és a brékelő brókerek kimaradtak a buliból. Ez ugyebár nem okozott különösebb lelki traumát senkinek, én is csak úgy, a történelmi hűség kedvéért jegyeztem le. Megjelent viszont néhány kőkorszaki szaki, majd az első felindulásból elkövetett részegség következtében fába szorult féregként üvöltözve próbálta magára vonni a figyelmet. Ha azt nem is, a megvetést sikerült.

Ihaj-csuhaj, Józsi bácsi, ne húzgáld a vakbelem! Ez lehetett volna a Blackriders velőtrázó és zongoracipelő együttes koncertjének mottója. Ha nem felejtik el. Sebaj, ez legyen a legnagyobb gondjuk, mert az ír kocsmának álcázott kultúrvendéglátóipari egységben előadtak, na hogyismondjam, nehéz elfelejteni. Egy-két csetnik indulónak álcázott szerb népdallal fűszerezett, vérbeli countrymuzsikával megspékelt, szakszervezeti, tengerész és támadó jellegű ír zenét nyomattak. Méghozzá fülbemászóan lazán és könnyedén, ahogyan csak keveseknek adatik meg. De ez még nem minden, mert ugyebár az szintén értékelendő dolog, hogy a zenekar egyik tagja hivatásos újságelőfizető.

Lehet, hogy megérdemel majd egy-két kultúrkampfot a dolog, de kutya legyen az, éspedig a sintér markában, akit zavar, hogy ezzel a kezdeményezéssel újfent eltüntettek egy foltot ama kultúrtérképéről. (Érdemes megjegyezni: a kultúrához egyre közelebb kerülő kocsmában egykoron minden pénteken neves vagy éppenséggel feltörekvő zenekarok élőben gyűrték a népet és az ipart: Felkai, M.E.Z. és így tovább).

Tehát minden a legnagyobb rendben, gond aztán tényleg egy szál sincs. Ha csak az nem, hogy már megint eldugták előlem a viszkisüveget.